Mit tudsz te a hajléktalanról? Most azt tudod, hogy fázik. Mert te is fázol, ha kimész az utcára, ha levegőt veszel úgy érzed összeragadnak az orrcimpáid, ha leveszed a kesztyűt kővé dermednek az ujjaid, ha a sál meglazul megmered a mellbimbód. Most gondolunk rájuk, sajnáljuk őket, miközben az év 350 másik napján rájuk se hederítünk.
Mintha a társadalom csak a fagyban venné észre a hajléktalanjait, pedig azok ne csak most szenvednek. Senki nem akar kővé fagyott embereket látni, rájuk bukkanni, véletlenül beléjük botlani az utca sötétjében. Mert az nagyon ijesztő. A félelem hajt minket, talán a sajnálat, de ezek egocentrikus tulajdonságok. Ezek nem lendítik a problémát előre, csak megfordítják, mint egy képet, amit nem akarunk többé látni, de a falról sem tudjuk levenni, mert olyan erősen oda van szögelve.
Ilyen a hajléktalan probléma. Akinek nincs fedele a feje fellett, annak nincs semmije. Nincs magánszférája, nincsenek barátai, nincsen jegye a metróra, friss kenyere, nem beszélve arról, hogy nem érzi soha a meleg vizet percekig végigfolyni a testén vagy egy bélelt papucsot a lábán, egy tiszta párnát a feje alatt. Gondolj csak bele! Minden, amin te felháborodsz - leállították a fűtést pár órára, elment az áram, már megint, kell hívni a szerelőt, mert csőtörés van! - az neki még a fejében sem fordulhat meg. Az ilyen emberek mindennap megküzdenek a várossal, a közösséggel, és elisszák a maradék eszüket, hogy ne kelljen gondolkodniok. Inkább választják a mámort, a borgőzt, minthogy meg kelljen élniük teljes valójukban a hétköznapokat. A rugdosást, az elvetett pillantásokat, a rájuk pöckölt cigicsikket, az éhséget, a szeretetlenséget.
Most meg hirtelen a közösség felfigyel rájuk, foglalkozik velük, megkapják a 15 perc hírnevet és ha vége a fagynak elsötétül újra a képernyő, kiüresednek az újságok cikkjei és mintha soha nem lettek volna, eltűnnek újra a tudatunkból.
Volt egyszer egy bácsi Budapesten. A hangja sírt, hangosan, vegyenek virágot tőlem, kérem, kántálta. Szívszaggató volt. Nem volt hajléktalan, de könnyen el tudom képzelni, hogy azóta már azzá vált. Egy elnyűtt kalap volt a fején, kezében faragott bot, előtte három joghurtos pohárban álltak a hóvirágok, szomorúan lógatták a fejüket a piros metró márvány padlójára. Hogy tudnék rajta segíteni? Ha megveszem a virágát az csak pillanatnyi öröm. Az a pénz egy kenyérre elég és aztán mi lesz? Holnap mit fog enni, ma mivel fog fűteni? Hol van az a közösség, amely betakarja, ha fázik, amelyik megveszi a gyógyszerét, ha magas a vérnyomása, megfogja a remegő kezét, ha haldoklik? Miért kell leszarni a hajléktalanokat, az öregeket? Miért csak akkor vannak jelen a köztudatban, hogyha kiéleződik a helyzet? Hogyha jön a hab a tortán, fagy az országba?
Persze, most is kell segíteni őket. Most főleg, amikor megfagy a vér az erekben. De miért kell elfelejteni őket, amikor csak "szimplán" élnek az utcán?
A keresztény közösségek, a civil szervezetek sokat tesznek, de az ő erejük, idejük, pénzük is véges. Miért kell egyáltalán, hogy idáig jussanak ezek az emberek? Miért kell elhúzni a szőnyeget alóluk?
A minap olvastam a nol.hu-n egy cikket az alföldi helyzetről ebben a didergő időben. Hogy lehet, hogy egy 4200 lelkes községben két hajléktalan él? - teszi fel a kérdést a riporter. (az eredeti cikk itt olvasható: http://nol.hu/belfold/20120202-masok_elott_senki_sem_fog_megfagyni) Olyanokról van szó, akiket a község lakói kell, hogy ismerjenek, hisz elkerülhetetlen, hogy ne találkozzanak. Lehet, hogy még a nevüket is tudják. Hogy a Feri az megint összehugyozta magát, vagy a Gina megint mutogatja a fenekét és majdnem elütöttök, mert nem bírt a járdán egyenesen menni. És mégis mindig újra berúg a Gina és mindig, mindig foltos a Feri gatyája is.
A hajléktalan is odamegy a bolthoz, pékséghez, pályaudvarhoz, hisz ott van neki az egész nap és mozognia kell, ha nem akar megfagyni. Főmunkaidőben reménykedik, hogy lesz egyszer jobb, melegebb, szebb, hogy vége lesz ennek is. Hogy a boltban talán nem kell egyszer kérnie, hanem pénzért is vehet szalámit és citromot. De ma arra kell gondolnia, hogy lemegy a nap és, ha minden jól megy a takaróját nem hugyozta le a kutya, az aluljáró nem ázott annyira be és nem fog esni vagy havazni és nem fúj a szél.
De mit tud ő igazán tenni, ha a társadalomba vezető szívek és az ajtók bezáródtak? Ahhoz emberfeletti embernek kell lennie, hogy a gödörből egyszer kijusson. A nulláról is nehéz elindulni, de, ha egyszer belezuhant valaki ebbe a sötét sorsba, akkor kell neki egy jó nagy nekifutás. És az mondjuk lehetne a segítő közösség nyílt tekintettel és befogadókészséggel vagy az állam egy kiváló programmal, amelyikkel képzi ezeket az embereket. Hisz nekik is van két kezük, lábuk, szemük és vannak ötleteik és vágyaik, adni kell nekik fórumot, ahol használhatják őket. Adni kell nekik fát, hogy faragják, kábleket, hogy összekössék és csöveket, hogy meszerkesszék. Mindezt lehetőleg még azelőtt, hogy a fagy elvinné őket...
Keine Kommentare:
Kommentar veröffentlichen