lavinarancs

Az előkészítés

Előző este, ahogy minden alkalommal, ha síelni megyünk a pálya mellé, szépen bepakoltam a felszerelésemet a hátiszákba: lavinaszonda, lavinalapát, kereső készülék. Megtöltöttem kis vízzel a camelbaget, tettem be egy csokit, két vérnarancsot, egy kézmelegítőt (tök jó cucc: tenyérnagyságú kis párnácska, a tasak felbontása után 5 perc alatt felmelegedik az oxigén hatására és 24 órán keresztül melegen tart) és könnyű szívvel ágyba bújtam.

A hóesés

Tirolban nem esett semmiféle csapadék októberben és novemberben és aztán egyszercsak úgy lezuhant a hó a tájra, mintha be akarná pótolni a lemaradást. Szilveszter környékén folyamatosan, kövér pelyhekben, hullott a hó. Volt vagy egy méter belőle. Elsején egy meleg front jött és elolvadt minden, aztán egy hideg front jött és megint hullott a hó. Olvadás, hóhullás, olvadás, hóhullás. A hegyekben a helyzet nem volt éppen megfelelő a sítúrázásra mert a hórétegek így nagyon különbözőképp rakódtak egymásra. Kiadták a négyes lavinariasztást. Azt már csak az ötös űbereli, de azt csak akkor adják ki, hogyha az apokalipszis maga jön el...

Sínap

Szombaton kocsival indultunk a kedvenc sívidékünkre. Lent a faluban leálltunk a parkolóba, mert a hóval borított, kanyargós úton nem tudtam volna felmenni hólánc nélkül. Tizenötpercenként járnak a buszok. Aznap tömve érkezett a busz, a sofőr (egy berlini nőci) úgy ordított ahogy a torkán kifért: "Én így sicher nem megyek fel a hegyre. Szálljanak ki! SZÁLLJANAK KI!!!" Egy kis rábeszélés és
mégis nekilódult.
Megérkeztünk, hullott egy kicsit a hó, de különben szép idő volt. Csak túl sok volt az ember, mindenhol tülekedés. Ilyen az, ha épp a hosszú hétvégére jön a rendes hó. Hárman vágtunk neki a síelésnek, a pályán túl nagy volt a forgalom, úgyhogy bementünk az erdőbe. Ott nagyon szép volt minden, a porhó csak úgy ropogott a léc alatt és nagy felhőket csinált mögöttem. Tökéletes! A többiek is így gondolták és egyszercsak megrészegültek. Próbáljuk ki a másik oldalt is!

A másik oldal

Tavaly sokszor voltunk a hegy másik oldalán, amit a síliftekkel könnyen el lehet érni. A barátom előre ment, rossz érzés fogott el. Mondjuk, mindig rossz érzés fog el, hogyha síelek. Mégiscsak két éve tanultam és addig azt sem tudtam, mi az a síléc, nem is beszélve róla milyen egy lavina és mit kell tenni. A meredek oldaltól mindig megfájdul a gyomrom és hányingerem lesz. Először A. siklott le, aztán a barátom, aztán én. Egyszercsak megroppant a lécem alattam a hóréteg, mint amikor leesik egy könyv a polcról, olyan. Nagyon félelmetes hang. Mikor megálltak végre egy kicsit lejjebb, utánuk siklottam, de aztán ők is rögtön továbbmentek és eltűntek. Nem láttam őket a terep miatt - mintha egy kis emelkedő mögött tűntek volna el. Követtem a sínyomokat és ahelyett, hogy őket láttam volna meg egy óriási felhő szaladt le a hegyen, a barátaim pedig sehol, a lécem alatt pedig egy hótábla repedése látszott. EGY LAVINA!!!! Jézus, olyan ijedtség tört rám.

Hol vagytok fiúk?

Ordítottam, ahogy a torkomon kifért: Hol vagytok fiúk, hol vagytok? Semmi válasz, a lavina pedig biztosan több száz méter hosszú - hisz csak folytatódott és folytatódott, egyre gyorsabban, nem akart megállni és mindent szakított magával a hegyoldalon, havat, fákat, bokrokat. Először a hegyi mentőket hívtam, reszketett a kezem és ordítottam, hogy segítség, állj meg!! - mintha ezzel bizony vissza tudtam volna tartani a lavinát. A hegyi mentősök nem hallottak, nem volt térerő és nekem el kellett kezdenem a keresést a lavinakeresővel. Levettem a sisakomat, leszúrtam a síbotokat, a napszemüveget is otthagytam és az volt az érzésem, hogy még így sincs elég kezem. Egyszerre kellett volna telefonálnom, a lavinakészülékkel keresnem a többiek jelét, a kezemben tartani a szondát és közben lefelé síelni. De hirtelenjében még beszélni sem tudtam az ijedtségtől és a pániktól, a nő a telefonban pedig nem hallott semmit. Ötször hívott vissza, mire végre hallott engem. Én viszont csak ordítani tudtam.
Az a pillanat, amikor azt gondolod, a szerelmed ottvan a hó alatt, nem kap levegőt és rád vár, hogy megtaláld, te viszont azt se tudod, hol keresd, borzasztó - mintha benyomták volna az erősítőt, nem tudtam abbahagyni az ordítást a nővel. Értse meg ott fekszik életem szerelme, segítsenek már, nem tudok mit csinálni, nem látom egyiket sem. Hosszú-hosszú percek következtek: ide-oda cikáztam lefelé mentem és felfelé újból (egyszer csipogott a készülék és felfelé mutatott), mire megjelent végre a helikopter.
Ez a pánik olyan, hogy nem lehet sírni. Ez a pánik az egész embert igénybe veszi, gúzsba köti és csak ordítani engedi. A nővel folyamatosan kapcsolatban maradtam, ő próbált nyugtatni, de nem tudom, miket mondott, egyáltalán nem tudtam rá figyelni. Integettem a helikopternek, hogy vegyen észre. Felém repült, aztán újból megfordult és a völgy felé vette az irányt. Nem látott a helikopter, itt vagyok, szóljon neki!!! - üvöltöttem a nővel. Egy pillanatra rá láttam, hogy a barátom lentről jön felfelé és A. is ott van mögötte 100 méterre. Engem keresnek. Leültem a fenekemre, az ijedtség még mindig rajtam. 20 perc képtelenségnek végre vége van és a barátom itt áll mellettem.
A helikopter először A.-t repítette ki. Aztán értünk jött és egy nagy pelenkaszerű piros bugyiba kellett ülnünk. Nem hallottunk semmit, a helikopter úgy felkavarta a havat körülöttünk, hogy alig kaptam levegőt. Nem volt rajtam kesztyű sem, azt is otthagytam, ahol a lavina kezdődött. Akkor akasztott minket a hegyimentős, aki kötélen lejött hozzánk, a kötélre és a helikopter lassan felemelkedett és elrepült velünk. Mi meg lógtunk a levegőben, a kezem a kötélen, jéghideg szél fújt körülöttünk és én arra gondoltam, hogy ez olyan, mint egy James Bond filmben... A völgyben leszállítottak minket, mivel nem volt nagyobb gond és nem kellett a kórházba vinniük bennünket. Ott egy orvos megnézett minket röviden, kérdezte, hogy jól érezzük-e magunkat, megvagyunk-e sérülve és amikor megbizonyosodott róla, hogy nincs semmi bajunk, azt mondta, a fő, hogy sértetlenek vagyunk. Kicsit olyanok voltak, mint az angyalok. Utána viszont várnunk kellett a rendőrségi helikopterre. Azok repültek ki minket a faluba. A. már nem volt ott, szóval őt már elszállították. Mi is vártunk, nem sokáig, már jött is és landolt a helikopter - olyan közel jött, hogy nekicsapott a kerítésnek az áramlat. Kijött a rendőr, beültetett minket a helikopterba és repültünk is a völgybe. A rendőrök minden valószínűség szerint meg akartak minket tréfálni, mert fölösleges manővereket csináltak, egészen oldalra fordultak vagy "esni hagyták" a gépet és visszarántották. Én meg arra gondoltam, hogy most túléltünk egy lavinát, még ott feszít a torkomban a halálfélelem, ezek a rendőrök meg meg akarnak minket leckéztetni. Aztán végre ottálltunk mind a hárman a földön, A. adatait már felvette a rendőr, a miénket is feljegyezte. Hol lakunk, mivel foglalkozunk, ki váltotta ki a lavinát, stb.? A végén még azt is elvárta, hogy beismerjük, milyen baromságot csináltunk azzal, hogy négyes lavinariasztásnál kimentünk a pályáról... Igaza volt, mi tagadás, de azt hiszem nem tisztességes bánásmód ez olyanokkal szemben, akik éppen úgy érzik, újraszülettek. Végre ennek is vége volt 20 perc után és gyalog mentünk vissza a kocsihoz. Összeölelkeztünk mindhárman és nevettünk, hogy ma születésnapunk van, pedig hát, nem szoktunk ilyen érzelmi megnyilvánulásokba torkollni A.-val.
Még néhány napig álmodtam ezzel a dologgal. Mindennap gombóccal a torkomban keltem fel és reszkettem, ha a barátom síelni ment. Az újságok is televoltak vele, hogy milyen baromi nagy szerencsénk volt, hogy senki nem sérült meg...

A narancs

A múltkor megettem végre a vérnarancsot, amit a lavina napján a táskámba tettem. Már meg volt ráncosodva, nyomódva, ütődve, egy olyan vérnarancs volt, amelyik hallotta a pánikomat, hogy ledobom és felkapom a táskát és reszketek és üvöltök és félek. Remélem, meg fogom ezt emészteni végre...