lavinarancs

Az előkészítés

Előző este, ahogy minden alkalommal, ha síelni megyünk a pálya mellé, szépen bepakoltam a felszerelésemet a hátiszákba: lavinaszonda, lavinalapát, kereső készülék. Megtöltöttem kis vízzel a camelbaget, tettem be egy csokit, két vérnarancsot, egy kézmelegítőt (tök jó cucc: tenyérnagyságú kis párnácska, a tasak felbontása után 5 perc alatt felmelegedik az oxigén hatására és 24 órán keresztül melegen tart) és könnyű szívvel ágyba bújtam.

A hóesés

Tirolban nem esett semmiféle csapadék októberben és novemberben és aztán egyszercsak úgy lezuhant a hó a tájra, mintha be akarná pótolni a lemaradást. Szilveszter környékén folyamatosan, kövér pelyhekben, hullott a hó. Volt vagy egy méter belőle. Elsején egy meleg front jött és elolvadt minden, aztán egy hideg front jött és megint hullott a hó. Olvadás, hóhullás, olvadás, hóhullás. A hegyekben a helyzet nem volt éppen megfelelő a sítúrázásra mert a hórétegek így nagyon különbözőképp rakódtak egymásra. Kiadták a négyes lavinariasztást. Azt már csak az ötös űbereli, de azt csak akkor adják ki, hogyha az apokalipszis maga jön el...

Sínap

Szombaton kocsival indultunk a kedvenc sívidékünkre. Lent a faluban leálltunk a parkolóba, mert a hóval borított, kanyargós úton nem tudtam volna felmenni hólánc nélkül. Tizenötpercenként járnak a buszok. Aznap tömve érkezett a busz, a sofőr (egy berlini nőci) úgy ordított ahogy a torkán kifért: "Én így sicher nem megyek fel a hegyre. Szálljanak ki! SZÁLLJANAK KI!!!" Egy kis rábeszélés és
mégis nekilódult.
Megérkeztünk, hullott egy kicsit a hó, de különben szép idő volt. Csak túl sok volt az ember, mindenhol tülekedés. Ilyen az, ha épp a hosszú hétvégére jön a rendes hó. Hárman vágtunk neki a síelésnek, a pályán túl nagy volt a forgalom, úgyhogy bementünk az erdőbe. Ott nagyon szép volt minden, a porhó csak úgy ropogott a léc alatt és nagy felhőket csinált mögöttem. Tökéletes! A többiek is így gondolták és egyszercsak megrészegültek. Próbáljuk ki a másik oldalt is!

A másik oldal

Tavaly sokszor voltunk a hegy másik oldalán, amit a síliftekkel könnyen el lehet érni. A barátom előre ment, rossz érzés fogott el. Mondjuk, mindig rossz érzés fog el, hogyha síelek. Mégiscsak két éve tanultam és addig azt sem tudtam, mi az a síléc, nem is beszélve róla milyen egy lavina és mit kell tenni. A meredek oldaltól mindig megfájdul a gyomrom és hányingerem lesz. Először A. siklott le, aztán a barátom, aztán én. Egyszercsak megroppant a lécem alattam a hóréteg, mint amikor leesik egy könyv a polcról, olyan. Nagyon félelmetes hang. Mikor megálltak végre egy kicsit lejjebb, utánuk siklottam, de aztán ők is rögtön továbbmentek és eltűntek. Nem láttam őket a terep miatt - mintha egy kis emelkedő mögött tűntek volna el. Követtem a sínyomokat és ahelyett, hogy őket láttam volna meg egy óriási felhő szaladt le a hegyen, a barátaim pedig sehol, a lécem alatt pedig egy hótábla repedése látszott. EGY LAVINA!!!! Jézus, olyan ijedtség tört rám.

Hol vagytok fiúk?

Ordítottam, ahogy a torkomon kifért: Hol vagytok fiúk, hol vagytok? Semmi válasz, a lavina pedig biztosan több száz méter hosszú - hisz csak folytatódott és folytatódott, egyre gyorsabban, nem akart megállni és mindent szakított magával a hegyoldalon, havat, fákat, bokrokat. Először a hegyi mentőket hívtam, reszketett a kezem és ordítottam, hogy segítség, állj meg!! - mintha ezzel bizony vissza tudtam volna tartani a lavinát. A hegyi mentősök nem hallottak, nem volt térerő és nekem el kellett kezdenem a keresést a lavinakeresővel. Levettem a sisakomat, leszúrtam a síbotokat, a napszemüveget is otthagytam és az volt az érzésem, hogy még így sincs elég kezem. Egyszerre kellett volna telefonálnom, a lavinakészülékkel keresnem a többiek jelét, a kezemben tartani a szondát és közben lefelé síelni. De hirtelenjében még beszélni sem tudtam az ijedtségtől és a pániktól, a nő a telefonban pedig nem hallott semmit. Ötször hívott vissza, mire végre hallott engem. Én viszont csak ordítani tudtam.
Az a pillanat, amikor azt gondolod, a szerelmed ottvan a hó alatt, nem kap levegőt és rád vár, hogy megtaláld, te viszont azt se tudod, hol keresd, borzasztó - mintha benyomták volna az erősítőt, nem tudtam abbahagyni az ordítást a nővel. Értse meg ott fekszik életem szerelme, segítsenek már, nem tudok mit csinálni, nem látom egyiket sem. Hosszú-hosszú percek következtek: ide-oda cikáztam lefelé mentem és felfelé újból (egyszer csipogott a készülék és felfelé mutatott), mire megjelent végre a helikopter.
Ez a pánik olyan, hogy nem lehet sírni. Ez a pánik az egész embert igénybe veszi, gúzsba köti és csak ordítani engedi. A nővel folyamatosan kapcsolatban maradtam, ő próbált nyugtatni, de nem tudom, miket mondott, egyáltalán nem tudtam rá figyelni. Integettem a helikopternek, hogy vegyen észre. Felém repült, aztán újból megfordult és a völgy felé vette az irányt. Nem látott a helikopter, itt vagyok, szóljon neki!!! - üvöltöttem a nővel. Egy pillanatra rá láttam, hogy a barátom lentről jön felfelé és A. is ott van mögötte 100 méterre. Engem keresnek. Leültem a fenekemre, az ijedtség még mindig rajtam. 20 perc képtelenségnek végre vége van és a barátom itt áll mellettem.
A helikopter először A.-t repítette ki. Aztán értünk jött és egy nagy pelenkaszerű piros bugyiba kellett ülnünk. Nem hallottunk semmit, a helikopter úgy felkavarta a havat körülöttünk, hogy alig kaptam levegőt. Nem volt rajtam kesztyű sem, azt is otthagytam, ahol a lavina kezdődött. Akkor akasztott minket a hegyimentős, aki kötélen lejött hozzánk, a kötélre és a helikopter lassan felemelkedett és elrepült velünk. Mi meg lógtunk a levegőben, a kezem a kötélen, jéghideg szél fújt körülöttünk és én arra gondoltam, hogy ez olyan, mint egy James Bond filmben... A völgyben leszállítottak minket, mivel nem volt nagyobb gond és nem kellett a kórházba vinniük bennünket. Ott egy orvos megnézett minket röviden, kérdezte, hogy jól érezzük-e magunkat, megvagyunk-e sérülve és amikor megbizonyosodott róla, hogy nincs semmi bajunk, azt mondta, a fő, hogy sértetlenek vagyunk. Kicsit olyanok voltak, mint az angyalok. Utána viszont várnunk kellett a rendőrségi helikopterre. Azok repültek ki minket a faluba. A. már nem volt ott, szóval őt már elszállították. Mi is vártunk, nem sokáig, már jött is és landolt a helikopter - olyan közel jött, hogy nekicsapott a kerítésnek az áramlat. Kijött a rendőr, beültetett minket a helikopterba és repültünk is a völgybe. A rendőrök minden valószínűség szerint meg akartak minket tréfálni, mert fölösleges manővereket csináltak, egészen oldalra fordultak vagy "esni hagyták" a gépet és visszarántották. Én meg arra gondoltam, hogy most túléltünk egy lavinát, még ott feszít a torkomban a halálfélelem, ezek a rendőrök meg meg akarnak minket leckéztetni. Aztán végre ottálltunk mind a hárman a földön, A. adatait már felvette a rendőr, a miénket is feljegyezte. Hol lakunk, mivel foglalkozunk, ki váltotta ki a lavinát, stb.? A végén még azt is elvárta, hogy beismerjük, milyen baromságot csináltunk azzal, hogy négyes lavinariasztásnál kimentünk a pályáról... Igaza volt, mi tagadás, de azt hiszem nem tisztességes bánásmód ez olyanokkal szemben, akik éppen úgy érzik, újraszülettek. Végre ennek is vége volt 20 perc után és gyalog mentünk vissza a kocsihoz. Összeölelkeztünk mindhárman és nevettünk, hogy ma születésnapunk van, pedig hát, nem szoktunk ilyen érzelmi megnyilvánulásokba torkollni A.-val.
Még néhány napig álmodtam ezzel a dologgal. Mindennap gombóccal a torkomban keltem fel és reszkettem, ha a barátom síelni ment. Az újságok is televoltak vele, hogy milyen baromi nagy szerencsénk volt, hogy senki nem sérült meg...

A narancs

A múltkor megettem végre a vérnarancsot, amit a lavina napján a táskámba tettem. Már meg volt ráncosodva, nyomódva, ütődve, egy olyan vérnarancs volt, amelyik hallotta a pánikomat, hogy ledobom és felkapom a táskát és reszketek és üvöltök és félek. Remélem, meg fogom ezt emészteni végre...

Nachtschichten von Ivette Löcker

Wenn es doch um das wesentliche gingen würde - über verrackte Menschenschicksale, komisch und interessant auf einmal. Statt dessen gibt der Film irgendwie gar nichts von sich... Es lässt keine Spielbreite für Fantasie, es hält nicht bei Bildern an, die etwas zu sagen hätten (z.B. die Hände, das Essen, etc.) und es geht nicht hinter die Leute, nur ganz leicht wird der Deckel geöffnet von der Privatsphäre der Menschen die in der Nacht tätig sind. Es wäre interessanter gewesen, wenn die Nachtschichten mit dem Leben Zuhause im zusammengleich gestellt gewesen wären. So ist es einfach zu unpersönlich. Ein Bild soll angenommen werden, die Klischees werden auf silbernem Tablett angeboten und mit Wasser sollte man sie möglichst schnell schlucken, dass man sie verdaut.

Es kommt mir vor, die Regisseurin will zeigen wie aufgeschlossen sie ist, wie neu ihre Gedanken sind, aber mir gibt es das Gefühl von einer Frau, die in ihrem Seidenpyjama schlafen geht, mit schlechten Träumen nachdem sie den Obdachlosen gefilmt hat.

Es könnte interessant sein. Wenn wir über den Graffiti-typ herausfinden können, dass dahinter nicht nur ein besoffener Typ steckt (weil irgendwie bekommt man dieses Gefühl), sondern ein Rebell der zeigen möchte das z.B. die Lehrer falsch denken oder irgendwas ähnliches. Wenn das irgendwie in einen Zusammenhang gestellt werden kann mit unserer Gesellschaft, den Problemen, etc. fühl man sich gleich besser angesprochen.

Einen Film zu drehen in der Nacht ist sowieso ganz was schweres. Vor allem einen Dokufilm. Es ist immer grau oder dunkel, das drückt sie Stimmung nach unten und man muss sich die ganze Zeit anstrengen etwas herauszusehen... Wenn es nicht so gut komponiert ist, wird einfach nur langweilig...

An einem Punkt konnte mich der Film etwas fesseln: Als der Obdachlose begleitet wurde um einen Schlafplatz zu finden und danach über sein Leben gesprochen hat. Übrigens wäre das eine gut Linie zu folgen, glaub ich. Aber das wurde dann vergessen und es wurde wieder Klischeehaft.

Das Leokino schreibt hier darüber, ich kann nicht mehr. Der Doku gibt mir kein Gefühl für das Thema "Nachtschichten". Ich hab' mich sogar noch geärgert, dass ich wirklich sechs Euro für diesen "WTF" gegeben habe.

http://leokino.at/db/sql.php?FID=F12722

Eine auftauende Gesellschaft im Frost

Was weißt du schon über die Obdachlosen? Jetzt gerade weißt du, dass sie frieren. Das weißt du, weil du selbst frierst wenn du auf die Straße gehst. Deine Nasenlöcher kleben zusammen, wenn du atmest, deine Finger werden steif, wenn du die Handschuhe ausziehst, deine Brustwarze wird hart, wenn sich der Schal lockert. Jetzt denken wir an sie, sie tun uns leid, aber an den anderen 350 Tagen bechäftigen wir uns nicht mit ihnen.

Als ob die Gesellschaft erst im Frost seine Obdachlosen sehen würde. Obwohl diese auch in anderen Zeiten leiden. Niemand will auf versteinert erfrorene Menschen stoßen, sie finden oder auf der dunklen Straße über sie stolpern. Das ist nähmlich unheimlich. Die Angst treibt uns, vielleicht auch das Mitleid, aber das sind nur egozentrische Eigenschaften. Diese lassen die Probleme nicht verschwinden, sie drehen sie nur um, wie ein Bild, das man nicht von der Wand nehmen kann, weil es so hart festgenagelt wurde. 

So ist auch das Problem mit den Obdachlosen. Wer kein Dach über dem Kopf hat, der hat gar nichts. Er hat keine Privatsphäre, keine Freunde, keine Tickets für die U-bahn, kein frisches Brot schweige darüber, dass er die Möglichkeit hat minutelang heißes Wasser über seinen Körper spülen zu lassen, seine Füße in gepolsterten Pantoffeln zu stecken oder sein Kopf auf ein sauberes Kissen legen zu können. Stell dir nur vor! Über all das über was du dich aufregst - es gibt für einige Stunden keine Heizung, der Strom ist ausgefallen, der Reparateur muss angerufen werden, weil es Rohrbruch gab! - hat der Obdachlose nicht einmal die Möglichkeit zu denken. Diese Leute müssen Tag zu Tag mit der Stadt und der Gesellschaft ringen und sie werden auch den Rest ihres Verstandes versaufen um nicht nachdenken zu müssen. Lieber wählen sie den Rausch, den Weinatem als das, dass sie den Alltag in seiner Wirklichkeit erleben müssen. Die Tritte, die versenkten Blicke, die auf sie geworfenen Zigarettenstümmel, den Hunger, das Leben ohne Liebe.

Und jetzt wird das Kollektive auf einmal auf sie aufmerksam. Die Obdachlosen bekommen 15 Minuten Ruhm und dann werden die Bildschirme wieder schwarz, die Artikel werden leer und als ob sie nie gewesen wären, verschwinden sie aus unserem Bewusstsein.

Es gab einmal einen alten Herrn in Budapest. Seine Stimme weinte laut: Kaufen sie Blumen von mir, bitte - klagte er. Es war herzzerreißend. Er war kein Obdachloser aber ich kann mir leicht vorstellen, daß er seitdem einer geworden ist. Er hatte einen ausgetragenen Hut auf dem Kopf, einen geschnitzen Stock in der Hand und vor sich in drei Joghurtbechern Schneeglöckchen, dessen Köpfe traurig auf den Marmorboden der roten U-bahn hangen. Wie könnte ich ihm helfen? Wenn ich seine Blumen kaufe, ist er nur für den einen Moment froh. Das Geld reicht für ein Brot und was ist danach? Was wird er morgen essen, mit was wird er heute einheizen? Wo ist die Gesellschaft, die in zudeckt, wenn er friert, ihm die Medikamente kauft, wenn er hohen Blutdruck hat und ihm die zitternde Hand hält wenn er stirbt? Warum muß man die Alten und die Obdachlosen anscheißen? Warum sind sie nur dann Present im Allgemeinwissen, wenn die Situation sich verschärft? Wenn das Glas schon überläuft, wenn der Frost ins Land kommt?

Natürlich muss man ihnen auch jetzt helfen. Gerade jetzt, wenn das Blut in den Adern gefriert. Aber warum muss man sie vergessen, wenn sie "einfach nur so" auf der Straße leben?

Die christlichen Gemeinschaften, Zivilorganisationen tun viel für diese Leute, aber auch ihr Geld, Arbeit, Kraft hat ein Ende. Warum müssen diese Obdachlosen überhaupt in diese Situation geraten? Warum hat man den Teppich unter ihren Füßen weggezogen?

Vor kurzem habe ich ein Artikel über die Situation der Leute in der Ebene Ungarns gelesen. Wie sie mit dieser Kälte zu recht kommen werden. (Der originale Arikel ist hier zu lesen: http://nol.hu/belfold/20120202-masok_elott_senki_sem_fog_megfagyni) Wie kann es sein, dass in einer Gemeinde in der 4200 Menschen leben, 2 Obdachlose sind? Die Einwohner der Gemeinde müssen diese doch kennen, es ist ja unmöglich ihnen aus dem Weg zu gehen! Vielleicht können die Leute sie sogar an ihren Namen. Der Feri hat sich wieder mal vollgepinkelt oder die Gina zeigt ihren Arsch und wir haben sie fast überfahren, weil sie konnte nicht gerade am Gehsteig gehen. Aber Gina wird sich immer wieder besaufen und der Feri wird sich auch wieder und wieder in die Hose machen.

Der Obdachlose geht auch zum Geschäft, zur Bäckerei, an den Bahnhof, weil er sich ja bewegen muss, wenn er nicht erfrieren will. In der Hauptzeit hofft er es wird einmal besser, wärmer, schöner und auch dieser Tag wird ein Ende haben. Vielleicht wird es ihm auch einmal möglich sein im Geschäft für das eigene Geld Salami und Zitrone zu kaufen und nicht betteln müssen. Aber heute muss er daran denken, dass die Sonne untergeht und wenn alles gut passt wurde seine Decke nicht von einem Hund bepisst, die Unterführung ist auch nicht so durchnässt und es heute nicht schneien oder regnen wird und der Wind auch wegbleibt.

Aber was kann er wirklich tun, wenn die Herze und Türen der Gesellschaft vor ihm zugesperrt sind? Er braucht übermenschliche Kraft um einmal aus dem Loch zu kommen. Es ist schon schwer genug von Null alles anzufangen und wenn jemand so ein schwarzen Schicksal bekommen hat, dann braucht er einen ganz großen Anlauf. Und das könnte zum Beispiel die hilfreiche Gemeinschaft sein mit offenen Gedanken und Einfühlsvermögen oder der Staat mit einem tollen Programm in dem diese Leute beschäftigt werden können. Sie haben doch auch zwei Hände, Beine, Augen und auch Hoffnungen und Träume und dafür muss man ihnen nur ein Forum geben in dem sie diese benutzen können. Gibt ihnen doch Holz zum schnitzen, Kabel zum zusammenknüpfen und Rohre zu verlegen! Alldas möglicherweise noch vor dem der Frost sie mitnimmt...

A fagyhalálban olvadozó társadalom

Mit tudsz te a hajléktalanról? Most azt tudod, hogy fázik. Mert te is fázol, ha kimész az utcára, ha levegőt veszel úgy érzed összeragadnak az orrcimpáid, ha leveszed a kesztyűt kővé dermednek az ujjaid, ha a sál meglazul megmered a mellbimbód. Most gondolunk rájuk, sajnáljuk őket, miközben az év 350 másik napján rájuk se hederítünk. 

Mintha a társadalom csak a fagyban venné észre a hajléktalanjait, pedig azok ne csak most szenvednek. Senki nem akar kővé fagyott embereket látni, rájuk bukkanni, véletlenül beléjük botlani az utca sötétjében. Mert az nagyon ijesztő. A félelem hajt minket, talán a sajnálat, de ezek egocentrikus tulajdonságok. Ezek nem lendítik a problémát előre, csak megfordítják, mint egy képet, amit nem akarunk többé látni, de a falról sem tudjuk levenni, mert olyan erősen oda van szögelve.

Ilyen a hajléktalan probléma. Akinek nincs fedele a feje fellett, annak nincs semmije. Nincs magánszférája, nincsenek barátai, nincsen jegye a metróra, friss kenyere, nem beszélve arról, hogy nem érzi soha a meleg vizet percekig végigfolyni a testén vagy egy bélelt papucsot a lábán, egy tiszta párnát a feje alatt. Gondolj csak bele! Minden, amin te felháborodsz - leállították a fűtést pár órára, elment az áram, már megint, kell hívni a szerelőt, mert csőtörés van! - az neki még a fejében sem fordulhat meg. Az ilyen emberek mindennap megküzdenek a várossal, a közösséggel, és elisszák a maradék eszüket, hogy ne kelljen gondolkodniok. Inkább választják a mámort, a borgőzt, minthogy meg kelljen élniük teljes valójukban a hétköznapokat. A rugdosást, az elvetett pillantásokat, a rájuk pöckölt cigicsikket, az éhséget, a szeretetlenséget. 

Most meg hirtelen a közösség felfigyel rájuk, foglalkozik velük, megkapják a 15 perc hírnevet és ha vége a fagynak elsötétül újra a képernyő, kiüresednek az újságok cikkjei és mintha soha nem lettek volna, eltűnnek újra a tudatunkból.

Volt egyszer egy bácsi Budapesten. A hangja sírt, hangosan, vegyenek virágot tőlem, kérem, kántálta. Szívszaggató volt. Nem volt hajléktalan, de könnyen el tudom képzelni, hogy azóta már azzá vált. Egy elnyűtt kalap volt a fején, kezében faragott bot, előtte három joghurtos pohárban álltak a hóvirágok, szomorúan lógatták a fejüket a piros metró márvány padlójára. Hogy tudnék rajta segíteni? Ha megveszem a virágát az csak pillanatnyi öröm. Az a pénz egy kenyérre elég és aztán mi lesz? Holnap mit fog enni, ma mivel fog fűteni? Hol van az a közösség, amely betakarja, ha fázik, amelyik megveszi a gyógyszerét, ha magas a vérnyomása, megfogja a remegő kezét, ha haldoklik? Miért kell leszarni a hajléktalanokat, az öregeket? Miért csak akkor vannak jelen a köztudatban, hogyha kiéleződik a helyzet? Hogyha jön a hab a tortán, fagy az országba?

Persze, most is kell segíteni őket. Most főleg, amikor megfagy a vér az erekben. De miért kell elfelejteni őket, amikor csak "szimplán" élnek az utcán? 

A keresztény közösségek, a civil szervezetek sokat tesznek, de az ő erejük, idejük, pénzük is véges. Miért kell egyáltalán, hogy idáig jussanak ezek az emberek? Miért kell elhúzni a szőnyeget alóluk?

A minap olvastam a nol.hu-n egy cikket az alföldi helyzetről ebben a didergő időben. Hogy lehet, hogy egy 4200 lelkes községben két hajléktalan él? - teszi fel a kérdést a riporter. (az eredeti cikk itt olvasható: http://nol.hu/belfold/20120202-masok_elott_senki_sem_fog_megfagyni) Olyanokról van szó, akiket a község lakói kell, hogy ismerjenek, hisz elkerülhetetlen, hogy ne találkozzanak. Lehet, hogy még a nevüket is tudják. Hogy a Feri az megint összehugyozta magát, vagy a Gina megint mutogatja a fenekét és majdnem elütöttök, mert nem bírt a járdán egyenesen menni.  És mégis mindig újra berúg a Gina és mindig, mindig foltos a Feri gatyája is.

A hajléktalan is odamegy a bolthoz, pékséghez, pályaudvarhoz, hisz ott van neki az egész nap és mozognia kell, ha nem akar megfagyni. Főmunkaidőben reménykedik, hogy lesz egyszer jobb, melegebb, szebb,  hogy vége lesz ennek is. Hogy a boltban talán nem kell egyszer kérnie, hanem pénzért is vehet szalámit és citromot. De ma arra kell gondolnia, hogy lemegy a nap és, ha minden jól megy a takaróját nem hugyozta le a kutya, az aluljáró nem ázott annyira be és nem fog esni vagy havazni és nem fúj a szél. 

De mit tud ő igazán tenni, ha a társadalomba vezető szívek és az ajtók bezáródtak? Ahhoz emberfeletti embernek kell lennie, hogy a gödörből egyszer kijusson. A nulláról is nehéz elindulni, de, ha egyszer belezuhant valaki ebbe a sötét sorsba, akkor kell neki egy jó nagy nekifutás. És az mondjuk lehetne a segítő közösség nyílt tekintettel és befogadókészséggel vagy az állam egy kiváló programmal, amelyikkel képzi ezeket az embereket. Hisz nekik is van két kezük, lábuk, szemük és vannak ötleteik és vágyaik, adni kell nekik fórumot, ahol használhatják őket. Adni kell nekik fát, hogy faragják, kábleket, hogy összekössék és csöveket, hogy meszerkesszék. Mindezt lehetőleg még azelőtt, hogy a fagy elvinné őket...